Vissza a nyitóoldalra
 
 
 
e-mail
e-mail
Honlaptérkép Videócsatornánk Kövess minket a Facebook-on
Szezám, nyílj ki!  Szezám, zárulj!

Az eredeti cikk a Korunk folyóirat 2002. októberi lapszámában olvasható.

Sándor Ildikó

„A mese maga az igazság álruhában”

    A Napsugár meseanyagából

Mi is valójában a mese, ez a gyermekek számára közvetlenül megközelíthető, a felnőtt számára szimbolikus nyelven beszélő világ? Mi a célja? Ki az, aki mesét mond? Hogyan alakult évfolyamról évfolyamra az 1957-ben született Napsugár mesemondó arca? A mesével való találkozás mindenki személyes tapasztalata, és életkoronként más és más rétege mutatkozik meg a műélvező szemlélő számára.
Vizsgálódásaimnak irányt egy különös finnországi svéd meseírónő, Tove Jansson1 életművének tanulmányozása adott, aki elsősorban festő, grafikus, karikaturista volt. Karikatúráinak aláírásaként egy apró, nagy orrú manó szerepelt a képek rejtett sarkain, aki egyszerre részt véve benne és elkülönülve a kép tartalmától, élénk, erős gesztusokkal fejezte ki véleményét az ábrázolt eseménnyel kapcsolatban. A maga módján értelmezte a képet. Egyféleképpen a mindenkiben élő, éber, figyelő kívülálló szimbólumává, foglalatává alakult ez az apró teremtmény, aki a szöveg szintjén is életre kelt később, a meseregények folyamában. Tove Jansson alkotásmódja, maga illusztrálta könyvei tudatosították bennem, hogy szöveg és illusztráció (ábrázolás), szó és kép szoros kapcsolatban állhat egymással, egyetlen egységes művé nőheti ki magát, amelyben mindkettő mesél a maga hangján, sajátos eszközeivel, ugyanarról és mégis kicsit másról. Ezzel a figyelemmel követtem végig, lapról lapra a magyarlakta területeken széles körben ismert, színes gyermekújság, a Napsugár évfolyamait.
Tudjuk, hogy a mai modern mese legtisztább forrása a népmese. Az eddig feltárt adatok szerint Kr. e. 2000, illetve 1700 körülre datálható2 a legrégibb mesenyom, amely azonban már fejlett mesei hagyományozásra enged következtetni. Megfigyelhető, hogy a történelem hajnalán a felnőtt ember igényéből született a mese, amely ma könnyedén talál magának utat a gyermeki lélekhez. Mi lehetett ez a felnőttigény? Talán egy vallási hagyomány, rituális rend körforgásából kiszakadt, laicizálódott töredék a mese, amely pótolhatta a beavatottság hiányát? Vagy vágyteljesítő funkciója révén megajándékozta a véges lehetőségei között vergődő embert a csoda ajándékaival, a földi igazságszolgáltatás egyetlen eszközeként? Vagy csupán szórakoztatásra hivatott (lásd tréfás mesék, hazugságmesék, csúfolók)?
Ha arra vagyunk kíváncsiak, mit jelenthetett a mese kora emberének, élő példaként 19., 20. századi mesemondóink viszonyulásmódjára alapozhatunk. Itt idézném a Nagy Olga néprajzkutató által felfedezett koronkai cigány mesemondó, Cifra János vallomását céljáról, hivatásáról (gyűjteményes kötete elejéről). „Én indítottam el a fiatalságot a világba. Nem olyan mesére születtem, amik viccek, csúfságok vagy tréfák. Én más mesére születtem: a világ történelmére. Arra születtem, hogy a fiatalságot növeljem. Kérem az írót is, ha már hozzák [a mesémet], akkor elejitől végig, mert ha nem, akkor nem vagyok megnyuguva, ha nem írják le rendesen. Úgy, hogy a nép tudomást szerezzen, ha meghalok, hogy még voltam egy ember, olyan, hogy a mesemondásba költőnek nevezhettem volna magamat.”3
Cifra János számára a 20. század közepén mesemondónak lenni elhivatottságot jelent, amire születni kell. Érzékenységet jelent a hagyománnyal szemben, amit magával hozott, a korral szemben és az ifjúsággal szemben, amelynek át akar adni egy sajátos értékrendet (ő már nem egyértelműen a felnőttnek mesél). A népmese világnak szegezett kérdése, amelyre válaszol is, az, hogy létezik-e olyan értékrend, melyben a jó elnyeri méltó jutalmát és a gonosz megérdemelt büntetését. Ez a kérdés állandó értékválságból születik (amit az éppen aktuális történelem hoz létre), és megpróbálja helyreállítani az eredeti rendet.
Ez az egyik oka annak, hogy a gyermek lelkéhez utat találhat a mese. A gyermek eredendően hisz a valóság egységében, az igazság létezésében (gyakran lenyűgözve állunk igazságérzetének megnyilvánulásai előtt); hisz egyfajta egyértelműségben és tisztaságban, amely bizonyára belőle fakad. Mintha egy alapértékrendet hozna magával a világba, az alapok alapját, amely rokon a mesék értékrendjével. Alapmegnyilvánulása a bizalom mindazzal szemben, amivel találkozik. Első konfliktusainak forrása is ez. Ugyanakkor kettős tudattal figyeli a föléje tornyosuló, ismeretlen valóságot, ami egyszerre jelenti számára az embereken és tárgyakon keresztül megnyilatkozó konkrét világot és mindazt, ami ez a világ lehetne. Fantáziája benépesíti, lelket ad az ismeretlennek, legyen az tárgy, állat, természeti erő, jelenség, a lehetséges birodalmában életre kelnek. Jellemző eszközeivel a mese a lehetségesnek és lehetetlenségeknek ebben a világában otthon van. Képeiben felmérhetetlen mélységekben kommunikál a gyermekkel.
Miután kultúránk figyelme a felvilágosodás korával a gyermekre irányult, születtek mesemondók, akiknek érzékenysége és figyelme már az ő igényeire, kérdéseire, konfliktusaira keresett választ, és a maguk módján képekbe foglalva vezették be a gyermeket az ismeretlen titkaiba, helyreállítva a dolgok értékét, rendjét. Paradox módon a jó mesemondó általában a felnőtt, aki képes gyermek módjára újralátni és újrarendezni a valóságot, ami által élni segíti a gyereket.
A Napsugár 1957-es színvonalában kiemelkedő, valóságos mesefüzér, megdöbbentően gazdag képanyaggal. Szinte minden történetet más és más szerző illusztrál. Ami érthető, ha a múlt rendszer zártságát felidézzük, amikor a művésznek nincs lehetősége külföldön vagy más módon érvényesítenie magát, így a hazai gyermeklap jelentős fórummá válik az alkotók számára.
Az első évfolyam tömör, jelzésszerű keresztmetszete: a leggyakoribb műfaj az állatmese (lásd Bajor Andor: Doktor Breke Kelemen, Egy bátor egér viszontagságai – folytatásos mesefüzér, Páskándi Géza: A ravasz egér, Simonka László: A lusta csacsi, Veress Zoltán verses meséje: Tóbiás és Kelemen stb.); majd a varázsmese és gyermektörténet4 összeszövődéséből születő hibrid műfaj (ide tartoznak Méhes György ekkor és évtizedeken keresztül folytatásokban megjelent Doktor Brrr meséi, amelyeknek főszereplője egy hóköpenyt viselő, jégcsapos, fehér szakállas manó, aki a jégszekrényben, a tejesüveg mögött lakik, és igazságot szolgáltat a gyermekvilág problémáiban); kimondottan népmesei ihletésű műmesék (pl. Bonczos István: A cigány és az ördög, amely a rászedett ördögről szóló mesék csoportjába sorolható, Mihai Stoian: A buták híres-nevezetes városa rátótiáda ihletésű, amely azonban a felnőtt számára parabolikus értelemmel bír, hiszen benne a hivatalosan képviselt értékrend éppen a fordítottja a megtartó emberi értékeknek; ennek hatalomra jutása az entrópia törvénytelen törvénye szerint megsemmisíti magát a várost, és megfertőzi a világot; továbbá Faragó József: A rest menyecske – tréfás mese, Méhes György: Macskabőr – a hazugságmesék pontos sémáját követi, Benedek Elek: Az ember a legerősebb – az állatmese szabályszerűségeire épül); találunk itt valódi népmeséket is pl. Nagy Olga gyűjtéséből; tündérmeséket (pl. Román Viktor: A pipacs és a búzavirág); tudományos-fantasztikus kalandmeséket (pl. Méhes György: Garabonciás professzor kalandjai) stb. És néhány az illusztrátor mesemondók közül az első évfolyam hasábjairól: Bene József, Máthé István, a későbbi díszlettervező, bábtervező Fux Pál, Andrásy Zoltán, Arz Helmut, Soó Zöld Margit, Porzsolt Borbála, Tenkeiné Rusz Lívia (később a Csipike klasszikussá nőtt illusztrátora), Andrașiu Avram Felicia, Tollas Júlia, Deák Ferenc, Zolcsák Sándor, Fodorné Nagy Éva, Nemes Margareta, ifj. Cseh Gusztáv, András László. A felsorolás talán érzékelteti egyrészt az első évfolyam képgazdagságát, másrészt stílusbeli változatosságát. Itt jegyezném meg, hogy az 1957-es évfolyam végén nyomokban felfedezhető, az 1960-as években elhatalmasodó, majd újra oldódó és ismét szigorodó ideológiai nyomás alatt születő gyermektörténetek és egyéb cikkek mellett, melyek kelletlen kellékei a hazai sajtónak, mindig jelen van azoknak a hangja, akik mesén, gyermekversen és -történeten keresztül irodalmi értéket alkotnak – némelyikük ma már klasszikusnak számít.
Azt, hogy miként vezetnek át az ideológiamentes mesék és gyermektörténetek az elmúlt rendszeren, azt számszerű adatokban tudnám kifejezni, évfolyamokra lebontva.5 Mindez az anyag részben már értékelt és ismert klasszikussá vált gyermekkönyveink által (Bajor Andor: Egy bátor egér viszontagságai, Hervay Gizella: Kobak-mesék, Fodor Sándor: Csipike, Rusz Lívia illusztrációival,6 Fodor Sándor: Fülöpke beszámolói, Unipan Helga illusztrációival, Kányádi Sándor: Kenyérmadár, Deák Ferenc rajzaival, Virágon vett vitéz, Árva Ilona rajzaival, Bálint Tibor: Én voltam a császár, Árkossy István színes mellékletével, Bajor Andor: Csodálatos esernyő, Cseh Gusztáv rajzaival, és még sorolhatnánk a köteteket; nem beszélve a most készülő, Méhes György életműsorozatban megjelenő gyermektörténetekről). A történetek nagy része a Napsugár hasábjain látott először napvilágot. De vannak ma már kevésbé ismert mesemondók is,7 akik néhány nem kevésbé értékes mesével, gyermektörténettel jelentkeznek ugyanott. (Nem beszéltünk a klasszikusok klasszikusairól, akik szintén helyet kaptak a lapban: La Fontaine, Benedek Elek, Mészöly Miklós, vagy a régiekről, pl. Fáy András, Heltai Gáspár). Az 1957-es évtől a nyolcvanas évek végéig hozzávetőlegesen 698 írásmű értékelendő, ha nem számolunk azzal a négy évfolyammal, ami nem jutott el hozzánk. A durva számszerű megközelítés nem beszélhet a mesék igazi értékéről, azok képiségéről, az általuk képviselt értékrendről, néhol parabolikus jellegéről, melyet a felnőtt olvasó ismerhet fel. Ilyen Kányádi Sándor: Néma tulipán című meséje (Napsugár, 1975. szeptember). A modern mesevilág többszólamúsága Kelet-Európában a rendszer szülötte is. A példázat a másság értékét közvetíti a felnőtt olvasó számára a diktatúra éveiben. (A kertész nem hajlandó elfogadni, hogy ahány virág, annyi illat , ezért bazsalikomillatúvá akarja varázsolni a kertet, elveszi a tulipán illatát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Nem fog rajta a bazsalikomillat. Így marad néma és más, csak gyönyörű színeivel beszél.)
A népmese is bőven képviselteti magát ezekben az években, így találkozhatunk: magyar, székely, bukovinai, bihari, erdélyi, bánsági német, tiszaháti, széki, román, mordvin, mari, votják, számi, finn, karjalai finn, üzbég, galegó, lett, spanyol, baszk, francia népmesékkel vagy átdolgozásokkal, esetleg ezek képregényesített változatával (pl. különösen szép, gazdag színvilágú a Napsugár 1981-es évfolyamának augusztusi számában megjelent A szépséges nyírfa című finn népmese Rusz Lívia ábrázolásában).
1990 után újjászületik a Napsugár. Az 1990-es évfolyam a mese műfaját illetően vetekszik az 1957-es gazdagságával. A kezdetnek ugyanabból a lendületéből, maximális adni akarásából, igényességéből és szabadságérzéséből születik. Abból a rendszerváltást követő euforikus örömből, hogy szabad írni. Illusztrációiban is érzékelhető a változás, az átmenet a nyolcvanas évek végének sablonszerű, négy alapszínt (rózsaszín, narancssárga, kék, zöld) váltakoztató, olykor sematikus, funkcionalista rajzai fokozatosan eltűnnek, színesednek, átalakulnak (így lélegzik fel rajzban az ember). A mese ugyanakkor jelentéses játék marad8, egyszerre vonja izgalmas kalandjaiba a gyereket, és mond véleményt a korról, amit átélnie adatott. Ilyen mesék 1990-ből: Bajor Andor: Ólomapó gyermekei, A patkánykirály meg a bányarém, Bálint Tibor: Hamudius tündöklése és bukása, Szőcs Géza: Mese...
Feltevődik a kérdés, hogy milyen gyermekhez szól szándékai szerint a Napsugár az 1990-es években. A műfaji változatosság most kezd igazán kialakulni, és ez egy széles érdeklődési körű gyermek kérdéseire adhat választ. (Persze a kérdések tételesen ritkán tevődnek fel. A felnőtt próbál meg válaszolni arra, amit felismer a gyermekben, arra, aki éppen a gyermek.) A mese műfaja mellett megjelenik a kordokumentumokkal illusztrált történelmi elbeszélés (Méhes György magyar történelmet bemutató sorozata), életrajzismertetések, amelyekhez írók, zeneszerzők, költők képei kapcsolódnak, bibliai történetek (Bálint Tibor tollából), gyermekversek (László Noémi, Egyed Emese, Visky András, Szántai János, Lászlóffy Aladár, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, József Attila, Radnóti Miklós, Szilágyi Domokos stb.), mesébe foglalt zenetörténetek (László Bakk Anikó), hónaponkénti népszokások, hiedelmek ismertetése (Zsigmond Emese tollából), különböző kultúrák és népek bemutatása képekben és irodalmukon keresztül (lásd kínai, illetve japán témájú lap), természettudományos ismeretek történetbe foglalása (Bitay Éva), rejtvények, vetélkedők. Teljes átalakulást 1995-től mutat a Napsugár9, ami tapinthatólag megmutatkozik a papír minőségében, az oldalszám-bővülésben, a színek gazdagságában. A mesék nemcsak a klasszikusok hangján szólalnak meg (lásd Saint-Exupèry, Lázár Ervin vagy az addig tiltott Wass Albert), hanem fiatal mesemondók hangján is, egyfajta kortársi jelenlétből szólva (pl. Szántai János, Szabó Zelmira). Fantáziaviláguk, líraiságuk, humoruk rokonítható az angol nonszensz irodalmi törekvéseivel. Kiemelném Szabó Zelmira Galóca banyó-meséit, mert a történetek világa és a maguk mesei ökonomikusságukban is szép, fegyelmezetten szerkesztett rajzok (Unipan Helga munkái) egymásra találnak10. Mintha a mesemondó köpenyének redőiből egyszer csak kidugná a fejét egy újabb mesemondó, és mint a visszhang utánamondana szavakat. De aztán azon kapja rajta az olvasó, hogy egészen másképp meséli a mesét, hozzátold, és elvesz belőle. És már két mesét hallgat egyszerre a befogadó, ezek egymásba szövődnek, és összekeverednek a világgal. És lám csak, mintha három hangon szólna a mese: a szó, a kép és az olvasó hangján. Ezek olyan szorosan összefonódnak, hogy nehéz lenne utólag meghatározni, milyen is volt az eredeti mese. A szó beszélni kezdett, és értelemmé vált számodra, mikor beengedted a saját szavaid közé. A kép mesélni kezdett, és látvánnyá vált, amikor felismerted, és képbe illesztetted. Mesemondó az író, az illusztrátor, és te is az vagy. Együtt szövitek a mesét – és aki gyermeklapot szerkeszt, tudja, hogy mindháromra figyelnie kell.
A Napsugár vázlatos bemutatása azt a célt szolgálta, hogy tudatosítsuk: értékkel állunk szemben (mindezt az 1957–2000-es lapszámok anyagát véve alapul). Maga a részletes értékelemzés egy másik, sokkal bővebb tanulmány témája lehetne. Az átfogó megközelítésben, egyfajta szemléletmód megteremtésében, a figyelem irányának kialakításában nyújthat segítséget a jelen írás.
 
JEGYZETEK
  1. Tove Jansson (1914–2001), a múmintörténetek megteremtője.
  2. Voigt Vilmos: A magyar folklór. Osiris Kiadó, Bp., 1999. 227.
  3. Nagy Olga: Cifra János meséi. Akadémiai Kiadó, Bp., 1994. 7.
  4. Gyermektörténet: gyermek hősű elbeszélés, novella, rendszerint tanító, nevelő szándékú, példázat értékű írás.
  5. A Napsugár meseanyaga csak abban az esetben értékelhető, ha folyamatában nézzük végig a történetek és a lap arculatának alakulását. Évfolyamokra lebontva ellenőrizhető a cenzúra nyomása is. (Az ideológiamentes történetek számát tüntettem fel, az üres kockák évfolyamai nem kerültek a kezembe.)
  6. Szinte csodaszámba megy a Csipike ideológiamentessége az 1960-as években, amikor először jelenik meg a Napsugár hasábjain (1964. szeptember). Mintha az író nem venne tudomást a rendszerről, amelyben él (Gheorghe Gheorghiu-Dej korszaka), megteremt egy harmonikus, erdei világot, amelyben az emberi értékek értelmét keresi. Illusztrációiban is tanulságos végigkövetni: az első rajzokat a Napsugárban Surány Erzsébet készíti, majd ezt követik Rusz Lívia klasszikussá vált ábrázolásai, az 1980-as évek végén, a kilencvenes évek elején pedig Unipan Helga rajzai. Föl lehet mérni, hogyan mond különböző hangokon mesét a három illusztrátor, és ez hogyan kapcsolódik a szöveghez.
  7. Zágoni Predics Olga, Simonka László stb.
  8. Komáromi Gabriella: Gyermekirodalom. Helikon Kiadó, Bp., 1999. 218.
  9. Története: a rendszerváltás után 1992-ig a Szabad Sajtó Háza támogatja a lapot, majd miután sikerül visszavenni a kiadótól, megszűnik minden támogatás. Ebben a válságos pillanatban merül fel a gondolat, hogy az oldalszámot egy A4-es lapra csökkentsék, ami szerencsére nem következik be. Néhány ínséges év után megalakul a Napsugár Kft., önfenntartóvá válik a lap, 1995-től ez minőségében is egyre inkább megmutatkozik.
  10. Igazságtalan volna nem megemlíteni külön a Napsugár 1999-es évfolyamát, amely tartalmilag és kivitelezésben kiemelkedik az összes többi közül. Illusztrátorai: Müller Kati, Unipan Helga, Szabó Zelmira, Soó Zöld Margit.