Vissza a nyitóoldalra
 
 
 
e-mail
e-mail
Honlaptérkép Videócsatornánk Kövess minket a Facebook-on
Szezám, nyílj ki!  Szezám, zárulj!

TÓTH ÁGNES

Megsúgom

Megsúgom, hogy van egy szörnyem,
ragaszkodik hozzám szörnyen.
Úgy vigyáz rám, mint egy testőr,
öreganyám küldte Pestről.

Szörnyem olyan, mint az ördög,
mikor mérges, csúnyán dörmög.
Szörnyem olyan, mint a medve,
brummog, hogy ha rossz a kedve.

Szegény szörnyem, szörnyen szőrös,
a körme is három rőfös.
Ha ránézek, kitör a frász,
elkelne egy házi fodrász.

Ráadásul mit ad az ég,
a bundája indigókék.
Ki látott már ilyen szörnyet,
aki kéken körbe csörtet.

Aztán felvesz az ölébe,
s hogy ne féljek a sötétbe',
mesét mond, és el is altat,
majd álmomból hazaballag.
  • Csukás István Süsü sárkányától mindenki halálra rémül, míg ki nem derül róla, hogy jólelkű.
  • Ebben a versben is egy kedves szörnyet ismerünk meg, aki hű testőre kis gazdájának.
  • Sorolj fel három dolgot, amitől félsz. Hogyan szoktad legyőzni félelmeidet?
  • Szegény szörnyem, szörnyen szőrös – a szókezdő mássalhangzók ismétlődése a betűrím vagy alliteráció. Alkoss ilyen rímeket: kedden kedvem kerekedett kocsikázni...

Gyólai Gabriella,
budapesti grafikus rajza
 


A vers kapcsán feltett kérdé­se­ink­re Németi Nóra, János Erzsébet tanító néni tavalyi diákja a szat­már­németi Bălcescu–Petőfi Iskolá­ból a tőle megszokott őszin­te­ség­gel és bátorsággal válaszolt.

Török Kajtár Enikő, a szatmárnémeti Rákóczi Ferenc Iskola tanítónője maga is találkozott sárkánnyal: felhőből volt!

SÁRKÁNYGYEREK

Hittem, sárkányok nincsenek,
De szembejött egy szép egyed.
Kecsesen szállt a tó felett...
A táj is beleremegett!

Majd sírt az ég és lüktetett,
Párbajt vívtak a fellegek,
Ordítottak a nagy hegyek!
S eltűnt a szép sárkánygyerek.

Ha szeretnéd, még megleled...
Csak nyisd ki nagyra szép szemed!
Kutasd át jól a kék eget!
A felleg sárkányt rejteget...

KISS LEHEL

A tisztaszívű parasztlegény

Almát talált a parasztlegény.
Ám amilyen különleges volt az az alma az almák között, a parasztlegény maga is legalább oly rendkívüli volt az emberek között — nemcsak Nagy-Örményországban, hanem az egész világon. Aranyló volt az alma, amit talált, azazhogy ami odaúszott hozzá egy kis patak hullámain himbálózva, fénylőn és kereken. Tökéletes volt és titokzatos, mintha az Édenből csente volna egy angyali kéz. Ízletes volt az az alma, lédúsan hersegő, a parasztlegény mégis kiköpte az első, félig rágott falatot:
— Jaj! — kiáltott fel kikerekedett szemmel. — Ki tudja, kinek az almája ez?! Jaj! Engedély nélkül haraptam belé!
Merthogy ennek az embernek olyan tiszta volt a szíve, mint az örök hó az Ararát csúcsain. Soha senkinek kárt nem okozott, soha senkit meg nem szomorított — ezért volt olyan különleges ez a parasztlegény, ezért kiáltott fel kikerekedett szemmel. Ott szikrázott a harapásnyom az aranyalmán, napsugárként csordogált belőle a lé. Elbúsulta magát a parasztlegény nagyon. De nem gondolkozott sokat: otthagyta kapáját a földön, és elindult a patak mentén felfelé, hátha rátalál az aranyalma gazdájára, és megpróbálja megfizetni a kárt.
Ment, mendegélt nehéz szívvel, pedig az olyan tiszta volt, mint az örök hó az Ararát csúcsain. Ment, mendegélt, mert elhatározta, hogy addig vissza nem tér, míg a dolgot el nem rendezi. A föld megvárja úgyis, otthon meg úgysem várja senki.
Addig-addig kérdezősködött az értetlenkedő szembejövőktől — néhányszor még ott is aludt a patak partján —, míg nagy sokára magas kerítésre nem lelt. A magas kerítés mögött ott lombosodott az aranyalmafa, ágain aranyalmák himbálóztak fénylőn és kereken!
— Adj erőt, Istenem — fohászkodott a parasztlegény, amint befordult a kapun —, hogy szembenézzek a gazdával! Engeszteld meg a szívét!
Villámló szemű, fehér bajszú, selyemruhás öreg örmény volt a gazda. Ujjain sok-sok gyűrű, saruja alatt szőnyeg. Ott állt az aranyalmafa alatt.
— Engem csak egyképpen tudsz kiengesztelni — dörögte a parasztlegény felé —, mégpedig úgy, hogy feleségül veszed egyetlen leányomat!
A parasztlegény nagyot nyelt, nem számított ekkora boldogságra.
— Ámde megtudd — folytatta a gazda —, hogy a leányom sohasem látta a Nap világát, születésétől fogva teljesen vak.
A parasztlegény még nagyobbat nyelt, de megadón bólintott, csak úgy, magának.
— Ezen kívül: se keze, se lába nincsen…
A parasztlegény már nyelni sem tudott.
— …és teljesen bolond! Feleségül veszed-e így is?
„Kellett nekem aranyalma!" — gondolta magában a parasztlegény, aztán arra gondolt, könnyebb lesz egy életen át ápolni azt a nyomorult feleséget, mint annak terhét hordozni, hogy kárt meg szomorúságot okozott valakinek. Lehajtotta fejét, és azt mondta:
— Hét nap múlva érte jövök, és megtartjuk a menyegzőt!
Az aranyalmafa ágai hosszan integettek utána. Úgy érezte, mintha a patak maró hűvösséget lehelt volna feléje. Dideregve húzta össze magát, ha szembejövők közeledtek.
— Nem hagy el az Isten! — mondogatta magában, amikor otthon kapáját a falnak támasztotta. — Nem hagy el az Isten!
Hét nap múlva visszaérkezett a magas kerítéshez legszebb ruhájában — újat ugyanis nem tudott varratni — és a legszebb csokorral, amit kert és mező termett. Úgy tűnt neki, mintha most még magasabb lett volna az a kerítés. Az aranyalmák ott himbálóztak a magasban, fényesen és kereken.
— Adj erőt, Istenem! — fohászkodott a parasztlegény, amint befordult a kapun.
— Mégiscsak megjöttél, fiam! — dörgött felé a jól ismert hang.
A legény lehajtott fejjel közeledett. Az aranyalmafa alatt finomszövésű szőnyeg, a szőnyegen egy pár saru — de azok nem az öreg örmény lábán voltak! A parasztlegény nagyot nyelt.
A saruk fölött selyemruha. A valaha látott legkecsesebb kéz pihent a selyemruhán. A parasztlegény még nagyobbat nyelt. A valaha látott legkecsesebb nyakban nyakékek. A legény nyelni sem tudott. A valaha látott legragyogóbb szempár nevetett a rá. A dörgő hang rezzentette fel ámultából:
— Egyetlen leányom, akinek olyan tiszta a szíve, mint az örök hó az Ararát csúcsain. A menyasszonyod! Ez a leány soha senkinek kárt nem okozott, soha senkit meg nem szomorított — te vagy az egyetlen ember, aki megérdemli, hogy a férje legyen! Mindig is ilyen gyönyörű volt! — nevetett az apa, és átölelte a könnyesszemű parasztlegényt.
Olyan menyegzőt tartottak az aranyalmafa alatt, amilyen még nem volt Nagy-Örményországban, sem az egész világon.
  • Miért tette próbára a gazda a paraszt­legényt?
  • A tisztaszívű legény nem szegi meg ígéretét akkor sem, ha úgy tűnik, emiatt örökre boldogtalan lesz. Tettére melyik közmondásunk illik leginkább?
  • Három magyar népmesénk is van, amelyikben az adott szó arra kötelezi a királykisasszonyt, hogy valamilyen állat felesége legyen. Melyek ezek az állatok, és hogyan végződik mindhárom mese?

Ermone Zabel Martaian
szamosújvári örmény művész
üvegfestménye
BERTÓTI JOHANNA

Boldogság

Amikor boldog vagyok,
rám mosolyog a tükröm,
arcomon szívecske ragyog,
kivirágzik a függöny.

A rózsaszín röhécsel,
a vörös vihorászik,
a narancs nevetgél,
a kék kacarászik.

Moccan hajamban a masni,
lila lepkeként elrepül.
A boldogság, tudod, olyasmi,
ami megszépít kívül-belül.

                  ***

Amikor boldog vagyok,
megszépül minden hibám,
derűs vacok a sarok,
és minden játék vidám.

A labdám ujjongva pattan,
a legóember mosolyog,
a kisautóm – tegnap kaptam –
kereke vígan forog.

A lelkem határtalan, nyugodt,
valaki benne sárkányt ereget.
A boldogság olyasmi, tudod,
ami feltölt, mint egy elemet.
  • Ráismertél, ugye? A vers első része lányos, a második fiús boldogságról szól.
  • Ha lány vagy: neked melyik a kedvenc színed? Kivel szoktál a legtöbbet kacarászni?
  • Ha fiú vagy: melyik a kedvenc autómárkád? Hát a kedvenc labdajátékod?
  • Számodra mi a boldogság? Írj verset te is, aminek ez az első sora: Amikor boldog vagyok…
  • Ha megírtad a magad boldogság-versét, próbáld elképzelni és megírni azt is, mitől boldog az iskolatáskád, Mikor boldog a fekete rigó, a cseresznye vagy a kukac? Küldd el nekünk is, hadd olvassuk.
 
Kocsis Ilona Melinda, sarmasági tanítónő bekapcsolódott játékunkba: megírta a fekete rigó, cseresznye és kukac boldogság-versét. Íme:

Mitől boldog a fekete rigó?

— Kisütött már? — kérdezte.
— Igen — felelte.
Jaj, de jó, hangom simogató.
Fütty! Fütty! Fütty! Rigófütty!
Boldogságos tavaszrügy!
Mitől boldog a cseresznye?

Ejnye, ejnye, te cseresznye:
Vajon mitől vagy boldog te?
Hát, hogy mitől, megtudhatod:
Lombjaimat, ha csodálod,
S majd, ha érek és piroslok,
Ettől leszek nagyon boldog.

Mitől boldog a kukac?

Végre kisütött a Nap!
Mezők, lombok zöld ruhában,
Mind, mind pompáznak,
S jövök én, frissiben kikelve,
Kúszok-mászok izibe.
Kúszhatok és mászhatok:
Ettől vagyok én boldog.
 
Loga Szilárd Áron, VI. osztályos szatmárnémeti olvasónk verse:

Amikor boldog vagyok

Amikor boldog vagyok,
Akkor mindig mosolygok.
Vidám vagyok és éber,
Sokat játszom öcsémmel.

Focizok vagy legózok,
Rajzolok vagy tornázok.
Szüleimnek segítek,
De van, amikor henyélek.

Ilyenkor vidám a világ,
Mosolyog a barkaág.
Szaladgálnak a kutyák,
Kacagják őket a macskák.

Amikor boldog vagyok,
Rengeteget mókázok.
A szép nap gyorsan telik,
Szívem emlékekkel telik.
 
A Napsugár-palackposta 8. üzenetében megjelent Bertóti Johanna vers mintájára Török Kajtár Enikő, a szatmárnémeti Rákóczi Ferenc Iskola tanítónője is megírta vérpezsdítő boldogság-versét:

Dal a boldogságról

Amikor én boldog vagyok,
hej, haj, hateha!
Éjjel-nappal csak dalolok,
hopla, háré, bumbumbum!

Ha kimegyek a mezőre,
hej, haj, hateha!
Lefekszem a puha földre,
hopla, háré, bumbumbum!

Ha felnézek a kék égre,
hej, haj, hateha!
Hangos dalom zeng a szélben,
hopla, háré, bumbumbum!

Messze száll a dal a fényben,
hej, haj, hateha!
Belopódzik a szívekbe,
hopla, háré, bumbumbum!
Takács Henrietta, Zsigmond Tünde tanító néni disznajói harmadikos diákja a Napsugár-palackposta 8. üzenetében megjelent Bertóti Johanna vers mintájára írta meg Boldognak lenni című versét.
LÁSZLÓ NOÉMI

Hideg mese

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás Tengeren is túl, ahol a levél a fáról le sem hull, volt egyszer egy ország. Ebben az országban olyan hideg volt, hogy aki nem tett-vett, az menten szoborrá fagyott. Volt is nagy nyüzsgés, lóbálta kezét-lábát serényen mindenki, nehogy a földhöz dermedjen. Még így is megesett, hogy egy-egy téren, sarkon mozdulatlanná dermedten rostokolt pár nyújtózkodó macska, pipázó bácsi, pletykáló asszonyság.
— Látod, fiacskám, a lustaság élő szobrai — mutogattak a piacról hazasiető nagymamák a dermedező semmittevőkre —, szedd a lábad, mert ha nem, te is odaragadsz!
A gyerekeket persze fölöslegesen nógatták, ők még álmukban sem ragadtak be a dunyhába. Az aprónép éjszaka is ügyesen mozgolódott, forgolódott, így reggel cseppet sem esett nehezére talpra állni. Nem úgy a felnőttek, akik elgémberedett tagokkal, merev derékkal, sajgó nyakkal próbáltak a párnák fogságából kiszabadulni.
Lúdbőr király gondterhelten rótta palotája folyosóit.
— Nem lesz ez így jó — gondolta. — Mindenki csak jön-megy, tesz-vesz. Akik kicsit is megállnak beszélgetni, nézelődni, megdermednek, vagy valaki rájuk ragasztja, hogy lusták. Évek óta nem csevegtem Zúzmara királynővel, Szélvész királykisasszony pedig szinte láthatatlan, olyan sebesen tüsténkedik állandóan.
— Megint gondolkodik, felség — szólt a királyra Irgumbrrrgum kancellár —, nem lesz ennek jó vége. Inkább vonuljon le a kert végébe, vágjon egy adaggal az áldozati fából. Minden hasznos tevékenységgel töltött perc áldás a brrrodalom népére nézve!
— Nem lehet, Irgumbrrrgum — mondta a király —, ha ilyen iramban aprítjuk az áldozati fát, hamarosan nem lesz, amit aprítani, és akkor rémületében az egész nép lefagy. Állj meg egy pillanatra, nézz körül! Sehol egy fa, bokrok is alig. Kopár az összes kert, Szélvész hercegnő kedvére cikázik, Zúzmara úrnő fönt kóborol a csupasz dombokon. Ha így folytatjuk, nép helyett idegenek gyülevész serege, ország helyett szánalmas viharsarok lesz a mienk.
— Hogy én egy pillanatra is dologtalanul rostokoljak, hova gondol, felség?! Ha kegyelmed nem hajlandó megfogni a balta végét, megteszem én, amit tenni kell! — brrrmogta bozontos bajusza alatt a kancellár, s azzal elporzott a kert végébe.
Nemsokára hallani lehetett, hogyan csattog a balta az egyetlen megmaradt brrrodalmi fa törzsén.
Lúdbőr király íróállványához sietett, rövid kiáltványt vetett papírra.
„Emberek! Országunk szelek martaléka lett. Aki megmenti népem a didergéstől, annak adom Szélvész királykisasszony kezét és a fele brrrodalmat.”
A kiáltványt kis kézinyomdáján papírcsíkokra nyomtatta, a cetliket Szélvész hercegnő kosárkájába rejtette. A királykisasszony libbent erre, libbent arra, a karján imbolygó kosárból szanaszét szóródtak a papírok.
Élt az ország távoli sarkában egy kertészlegény, Jancsi. Szomszédai habókosnak tartották, mert ahelyett, hogy rendes ember módjára vágni való fát keresne a dombokon, reggeltől estig az apjáról rámaradt birtokon piszmogott. Ásott, kapált, locsolt, kötözött, vagy csak nézte, kezével a homloka előtt, mikor merről süt a nap. Egy reggelen a szél papírcetlit hordott a lába elé. Jancsi felkapta, elolvasta.
— Eljött az én időm! — brrrnnyögte, s azzal megpakolta kétökrös szekerét, a rakományt ponyvával letakarta, és felhajtott a királyi palotába.
— Uram-királyom — szólt Jancsi a trón elé járulva —, a szelet fákkal kell megállítani. De a fát ültetni kell, és kivárni, amíg nagyra nő. Parancsolja meg, hogy minden kertbe ültessenek fát! Hoztam facsemetéket, kihordom őket!
Jancsi minden udvarban otthagyott néhány csemetét, és meghagyta, hogy felnőtt ültesse, gyermek locsolja, idős ember a széltől óvja. Lúdbőr király a palota tornyából nézte, amint faültetés címén az udvarokban összegyűlt a pereputty. Csodával határos módon senki sem dermedt meg, pedig bizony ügyködés közben még néhány szót is váltottak egymással a népek.
Szélvész királykisasszony és Zúzmara királyné riadtan csatlakozott a toronyban nézelődő királyhoz.
— Drága jó uram, felásták a dombokat! — zihált Zúzmara.
— Édes apukám, tele fácskával a széles brrrodalom — búgta Szélvész. — Nincs már, ahol szeleskedni!
— Sebaj, kislányom — szólt Lúdbőr —, időd se nagyon lesz ezután fel-alá cikázni. Látod ott azt a szekeres legényt? Az lesz a te urad-parancsolód ezentúl, no meg a fele brrrodalomé is. Ezt is megértük, hogy valaki királlyá ültette magát! Jöjj, Zúzmara, kedves, álmodjuk meg a lakodalmat!
A király futárt menesztett a kert végében dühödten csapkodó Irgumbrrrgum után. A kancellár dérrel-dúrral fölment a trónterembe, ahonnan Lúdbőr a toronyba vitte.
— Nézd csak, barátom — szólt a király —, de szépen kizöldült az ország! Lesz itt áldozati fa bőven, ha van eszünk kivárni.
— Kivágni! — dörrent a kancellár.
— Kivárni — suttogott Lúdbőr. — Ne félj, jó szolgám, senki sem fog a várakozásba beledermedni. A fa nemcsak a kályhában, az ég alatt is melegít!
Jancsi és Szélvész királykisasszony országra szóló lakodalma után a fiatalokra bízták a dombokat, ahol megalapították, és bölcsen igazgatták a Brrrodalmi Faiskolát és Szélrózsakertet, amíg meg nem haltak. Aki nem hiszi, járjon utána!
  • Szélvészkisasszony, szélhámos, szeleburdi, széllel bélelt — 4 kifejezés, 2 jelentés. Melyik kettő jelenti azt, hogy „kapkodó”, és melyik kettőnek a jelentése: „komolytalan”?
  • Olvasd el Móra Ferenc A didergő király című meséjét: http://www.18pedagogia.hu/sites/default/files/node/attachments/mora_a_dedergo_kiraly.pdf
  • Mitől melegedett fel a didergő király szíve és mitől Lúdbőr király országa?
  • Melyik a Hideg mese legfontosabb mondata?
  • Szerinted kinek volt igaza, a kancellárnak vagy Lúdbőr királynak? Mit kell tenned, ha azt akarod, hogy fád legyen: kivágni vagy kivárni?
CSEH KATALIN

Bohóc-vigasztaló

Szomorú a bohóc, szomorú,
a háta is horpadt, homorú.
Gubbaszt az ágysüppedésben,
nyakig a nagy csüggedésben:
bent kell ülnie a házban,
nem mehet ki az utcára,
mert a vírus, az a fránya,
hetykén jár-kel a világba’,
mindenkit most hazakerget,
ő tartaná itt a rendet?
Azt akarja, hogy mi féljünk,
rettegjünk és ijedezzünk,
de nem fog ki, hidd el, rajtunk,
otthon ülünk s társasozunk,
olvasunk vagy rajzolunk,
csokis muffint majszolunk,
kalandfilmeket nézünk,
törlőpapírgurigákból
madarakat készítünk,
s képzeletben vagy álmunkban
messze-messze repülünk...
Van, amikor unatkozunk,
és nagyokat sóhajtozunk,
elmélázunk, bambulunk,
néha hajba is kapunk.
Máskor zenét hallgatunk,
ha anya figyel, tanulunk...
És a vírus, az a fránya,
nem válik valóra vágya,
ereje, hatalma lankad,
hanyatt-homlok menekül majd…

Bohóc, ne lógjon az orrod,
hisz nem is oly rossz a dolgod,
légy reménnyel, jó reménnyel,
sutba a nagy csüggedéssel!
  • Hogyan zajlik egy napod a vesztegzár idején? Ne engedd, hogy összefollyanak az órák, hogy hatalmába kerítsen a semmittevés. Esténként készíts tervet másnapra, és igyekezz be is tartani, amit elhatároztál.
  • Minden reggel kérdezd meg családod valamelyik tagját, mivel szerezhetnél neki aznap örömet. Rendre mindenkire keríts sort.
  • Melyik a legkedvesebb babád, alvó­játékod? Ültesd le magaddal szemben, és készítsd el a portréját. Petrov Eszter, kolozsvári olvasónk a bohócát rajzolta le.
A Napsugár-palackposta 6. felhívására, Cseh Katalin Bohóc-vigasztaló című verse nyomán Papp Hanna Eszter, harmadikos ágyai olvasónk lerajzolta legkedvesebb babáját.

Módi Kinga tanító néni ezt a levelet csatolta a rajz mellé:
Szeretettel üdvözlöm az ágyai Napsugár-klub nevében. Klubtevékenységünket online folytatjuk a gyerekekkel. Nagyon hálásak vagyunk, hogy alkalmas és alkalmatlan időben is olvashatjuk a Napsugarat, hogy ilyen formában is tovább él a Napsugár. Kitartást, jó egészséget.

A Szólj, szám! rovat különkiadása. Erre is csak a magyar nyelv képes.
  • Próbáld megszámolni, hányféleképpen nem mehetünk el otthonról.
  • Folytasd a sort. Keress te is „megy” jelentésű igéket, szólásokat, amelyek kimaradtak a felsorolásból.

https://www.facebook.com/szendecske/videos/10217669509430979/
BALÁZS IMRE JÓZSEF

Várakozás
Márton Éva képéhez

Egy buborék, két buborék,
Szétszállók, szótalanok.
Várakozom, vesztegelek:
Lennék a gondolatod.

Pattanj fel, pattanj fel,
Bűvös zár, rejtegető!
Hadd nyíljon, hadd nyíljon
Fényörvény, messzevivő!

Kék buborék, zöld buborék
Hadd szálljon szét idebenn,
Villámmal, csillámmal
Lakjunk egy fényszigeten.
  • Várakozik, vesztegel. Melyik szó jelentése pozitívabb? Társíts helyzeteket mindkettőhöz: mire szoktunk várni, és miért vesztegel valami vagy valaki? Te mit vársz legjobban, és mit legkevésbé?
  • Milyen zárfelnyitó varázsszavakat ismersz a mesékből?
  • Milyen lehet a fénysziget? Készíts festményt vagy kollázst róla.
SZŐCS MARGIT

Ha nem mehetek sehová,
a világ hozzám költözik.
Jól elfér a lakásban,
kádamba önti vizeit,
szétosztódik a szobákban:
a nappali Európa,
a háló Amerika,
a dolgozó Afrika,
a konyha Ázsia,
a kamra Antarktisz.
Én Ausztráliában lakom.
Az ajtók a határállomások.
Gondolhatjátok, mennyi a dolgom,
egész nap intézkedem, rohanok,
felügyelem a világ rendjét.
A határőr is én vagyok.
– Csomagellenőrzés!–
állítom meg Anyát,
ha porszívóval átutazik
Amerikából Ázsiába.
Felnyittatom a portartályt,
vagyis a csomagtartót,
mert nem árt óvatosnak lenni,
nehogy benne lapuljon
egy mindenre elszánt koronavírus.
Anya újabban rosszul viseli
a határátkelők szigorított rendjét.
Azt mondja, ha ez így megy tovább,
meg fog bolondulni.
Nem győzöm magyarázni:
mindezt érte is teszem.
De máris sürgős dolgom akad
a következő határátkelőnél:
Apa megszakította afrikai
szobabicikli-túráját,
és Antarktisz felé tart,
mert megéhezett.
– Kérem az útlevelét! –
toppanok elé, mire ő
meglobogtatja papírzsebkendőjét.
Jól van, átengedem, ez is megteszi
ilyen nehéz időkben.
Innen pont Ázsiába látok,
ott van velem szemben,
közepén Nagymama mosogat
kagylóba zárt tengerszemben.
  • Ti hányan vagytok karantén-kagylóba zárva? Ki mivel üti agyon az időt? Rajzold le a családodat.
  • Ne nyafogj, ne unatkozz, inkább olvass sokat, találj ki új játékokat. A bezártságban az a jó, hogy együtt a család, szüleidnek talán több idejük akad mesélni, veled játszani, mint eddig bármikor.
  • Keresd meg a földgömbön vagy a térképen a világrészeket. Mi melyiken élünk? Hová utaznál el legszívesebben? Rajzold le azt a tájat.
 
Sólyom Andrea tanító néni két harmadikos tanítványa a zilahi Mihai Eminescu Iskolából és másodikos kisfia Szilágykrasznáról leírta, lerajzolta, kikkel van „karanténkagylóba” zárva, és hová utazna el legszívesebben:


Géczi Kevin Krisztián nevű testvérével és szüleivel kuksol otthon. Tanul, sokat játszik, és nagyon várja, hogy iskolába mehessen. Azt üzeni: minden rendben lesz! Ausztria sípályáira vágyik leginkább.


Víg-Erdei Patricknak két testvére van. Míg anyukájuk a kicsit dajkálja, a nagyobbak tanulnak, olvasnak. Patrick gondolatban bejárja az egész világot.


Sólyom Péter anyával, apával, két lánytestvérével és négy cicájukkal tölti a vesztegzár heteit. Legszívesebben Párizsba utazna el.
 
Sîncă Ada-Emilia negyedikes olvasónk Waczel Enikő tanító néni diákja a csíkszeredai Petőfi Sándor Iskolában. Olvassátok el izgalmas tudósítását a karantén-kagylóban zajló életükről:
A karantén-kagylóban heten vagyunk.
Hogy mit csináljunk, fő az agyunk.
Anya főként online tanít,
Kira kutyánk nagyon vonyít.
Kikérezik az udvarra,
Szalad erre, szalad arra.
Az apukám kertészkedik,
Egész nap kint munkálkodik:
Fát vág, gyomlál nagy kalappal.
Alen olvas éjjel-nappal.
Mama a konyha úrnője,
Ő főz nekünk nyakra-főre.
Nagytata a tévét nézi,
Öreg ő már, ez elég néki.
Én kapcsolom össze őket,
Mindenkinek én segítek:
Apukámmal kertet ások,
A kutyánkkal sokat játszok,
Nagymamával szakács vagyok,
Anyukámmal órát tartok,
Máskor pedig verset írok.

Kiss Beáta, negyedikes olvasónk „kőbe vésett” versét Zahu Valéria tanító néni küldte el a nagyváradi Szacsvay Imre Iskolából.
A címe: Maradj otthon!

A Gondviselő figyelmeztet ezzel a járvánnyal. Megálljt parancsol, mert világunk egyre eszeveszettebben rohant lefele a lejtőn. Hát most az életedért lassíts. Maradj otthon, és olvass. Ne ess kétségbe, ne sírj, vagy ha mégis, az a tormától legyen!
LÁSZLÓ NOÉMI

Könnyes mese

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás Tengeren is túl, ahol a levél a fáról le sem hull, volt egyszer egy ország. Ebben az országban mindenki sírt. A kertész zokogva ültette a tulipánhagymát, a szakács pityeregve kavargatta a rántást. Akinek nem volt könnyes reggeltől estig az orcája, azt azonnal javasasszonyhoz vagy paphoz küldték. Sirámiában nagy szégyen volt a száraz orca.
Zokházi Méla király igen nagy bajban volt, mert egy szem lánya, Mákvirág hercegnő nem tudott sírni. Titkolták a dolgot, ameddig bírták, csakhogy Mákvirágot lassanként férjhez kellett adni, és olyat még nem látott Sirámia, hogy menyasszony száraz szemmel lépjen az oltár elé. Teltek-múltak a napok, közeledett a királykisasszony tizennyolcadik születésnapja, és messze földön elterjedt a könnytelen hercegnő híre. A királyi apa éjszaka álmatlanul hánykolódott, nappal könnyesen bóbiskolt a trónteremben.
Hiába vártak, hiába reméltek, idegen földről kérő egyáltalán nem érkezett. Végül összeszedte magát Méla király és kihirdette, hogy annak adja lánya kezét és fele sirodalmát, aki Mákvirág királykisasszonyt alaposan megríkatja. Rohantak is az udvarba a zokogóművészek, a könnymutatványosok, jöttek morcona vitézek mordbársony egyenruhában, sírópalánták és síródeákok, de Mákvirág hercegnő ábrándos szeméből egy könny nem sok, annyit sem tudott facsarni senki.
Az udvari könnytáros lehordta Méla királyt, mondván, hogy Mákvirág azért nem tud sírni, mert nem tanulmányozta a vaskos könnyeket. Pedig ott a sok pompás könnykatalógus, zokszótár, a sírószövetség összes könnyheti és könnyfesztiváli kiadványa, azokból okulhatott volna időben Mákvirág, ha kegyeskedik száraz képét a könnytárba tolni. S akkor most nem mutogatnának a szomszédos könnybirodalmak pallérozott elméi reszkető ujjal Sirámiára.
Jöttek a népi sírók. Akkora óbégatást, sivalkodást, amekkorát rendeztek, megboldogult Zokházi Duzgó óta nem látott a trónterem. Hiába. Az összes léhűtő, szemforgató fullajtár a földön fetrengett könnyes fájdalmában, egyedül Mákvirág ült apja trónja mellett a hökkedlin egyenes háttal, száraz szemmel.
Volt a palotában egy kis hüppmester, Jancsi, akinek nagyon elege volt öreg szüléje szemrehányásaiból.
— Drága jó fiam, — hajtogatta az édesanyja, — megmondtam, keress rendes szakmát magadnak, állj suszterinasnak, menj katonának, tanuld ki a szakácsmesterséget. Miért akarsz te sírásból megélni egy olyan helyen, ahol mindenkinek megállás nélkül hull a könnye?
Jancsi eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, megríkatja Mákvirág királykisasszonyt
— Majd megmutatom, hogy nem vagyok én holmi tucatsíró, — gondolta magában.
Másnap pitymallatkor, amikor a sirodalom népe még könnytől lucskos párnáján hevert, Jancsi térült-fordult a palota mögötti konyhakertben, fehér gyökeret húzott ki a földből, a kerti csurgónál jól lesikálta, patyolat kendőbe takarta, s a kendővel a hóna alatt a konyhába sietett, zsebre vágott egy tálkát, egy kis reszelőt, s azzal vonult nagy peckesen a trónterembe.
— Méla királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, könnyet fakasztok Mákvirág hercegnő szeméből! — jelentette harsány hangon Jancsi.
Az üres trónteremben bóbiskoló-forma király úgy felkapta erre a fejét, hogy legurult róla a szikrázó kristálykorona. Mákvirág királykisasszony elkerekedő szemmel nézte az eleven ábrázatú hüppmestert.
— Engedje meg, uram királyom, hogy a hercegnőt beavassam a reggeli torma rejtélyeibe! — mondta Jancsi. — A tormázás pitymallatkor végzendő mozgásforma, már első alkalommal megfigyelhető a könnyáztatta orca, a rendszeres tormázó pedig holtbiztosan a sírig sír!
Jancsi Mákvirág elé járult, kezébe adta a reszelőt, a tálkát és a tormát, majd megmutatta neki, hogyan kell bánni velük.
— Ez itt a torma, ennek negyedét reszelje ide le a hercegnő! Így.
Még jól bele sem melegedett a tormareszelésbe Mákvirág, könnyei végigomlottak az arcán. Mire a zokogók, morconák, népi sírók a trónterembe értek, a királykisasszony két orcája olyan volt, mint a harmatos rózsaszirom. Ámult-bámult az udvari nép, hogy miféle furfanggal csalogatott ez a nem tudni ki fia-borja könnyeket Mákvirág szemébe. De Méla király még időben a fiatalok lelkére kötötte, hogy el ne árulják másnak a reggeli torma titkát.
— A kis, könnyes titok a jó házasélet alapja, gyermekeim! — szepegte nekik.
Zokházi Méla sűrűn sóhajtozva udvarnépéhez fordult, és bejelentette, hogy Jancsi hüppmester elnyerte Mákvirág hercegnő kezét és a fele sirodalmat. Volt nagy nyöszörgés, jajongás, sírás-rívás, sopánkodás, az udvari könnytáros hevesen szipogva kívánt hosszú, siralmas életet a fiataloknak.
Még aznap este megtartották a lakodalmat, Hencidától Boncidáig patakzott a könny. Az újdonsült házasok dióhéjba ültek, s a könnypatakon leereszkedtek, azazhogy csak másodszorra, mert Jancsi még visszafutott a fél kristálykoronáért. Volt könnyes búcsú, hüppögés, zsebkendőlobogtatás, az egerek degeszre itták magukat, azután pedig boldogan élt mindenki, amíg sírba nem sírta magát. Aki nem hiszi, járjon utána!
LÁSZLÓ NOÉMI

Mindenki

Az Én, a Te, az Ő:
ez jól követhető.
Az Ő, a Te, az Én
a világ közepén.

A világ összement:
négy fal közötti rend.
Légző életfaág,
élő otthonvilág.

Vigyázz másokra hát,
ahogyan ők terád,
derül, borul, derül,
mindenki otthon ül!