Vissza a nyitóoldalra
 
 
 
e-mail
e-mail
Honlaptérkép Videócsatornánk Kövess minket a Facebook-on
Szezám, nyílj ki!  Szezám, zárulj!

Bajor Andor
A tücsök ajándéka

Decemberben tartják az ajándékok hónapját. Vagy az ajándékok hónapjában tartják meg a decembert: ezt nem is lehet pontosan tudni. Legalábbis a tücsök nem volt tisztában vele, holott járt zeneóvodába, zeneiskolába, együtt a társaival, a hangyákkal. A hangyák igen szorgalmasak voltak, sürgölődtek, forgolódtak, azonban nem nagyon tanultak meg hegedülni. Valahogy nem állt oda az eszük, meg a kezükbe se igen illett a hegedű, így inkább csak szorgoskodtak, fáradoztak, de végül egy cseppet sem hegedültek. Általában ötöse volt minden hangyának hegedülésből, tehát úgy-ahogy éppen átcsúsztak, nem is kaptak soha dicséretet vagy jutalmat a nehéz tanulásért, szorgoskodásukért. De azért nem volt semmi baj, mert a tücsök is átment ötössel hegedülésből csakúgy, mint a hangyák. Ő azonban valahogy mégis megtanult hegedülni, mert az édesapja, az öreg tücsök is foglalkozott vele, oktatgatta, amikor jutott reá ideje.
Ezért a nyár folyamán a tücsköt hívták hegedülni a lakodalomba, a hangyák hiába várták, hogy őket fogadják meg. Emiatt egy kicsit meg is haragudtak a tücsökre, amiért annyit hívják hegedülni, keresni, boldogulni. De a tücsök is bánkódott, mert ő szépen keresett a hegedülésből, amíg a barátai csak akkor mehettek lakodalomba, ha netán a saját lakodalmukat tartották volna.
Így hát amikor megjött a december, valamint az ajándékok hónapja, a tücsök készített egy csomagot a hangyáknak meglepetésül. De meg úgy gondolta, hogy evvel ki is engeszteli régi barátait, amiért a muzsikus mesterség nekik ilyen rosszul megy. Fogta hát az ajándékot — volt abban mindenféle finom mag, meg köleskása is —, azután átgyalogolt a szomszédba, a hangyákhoz a hangyabolyba. Már éppen be akart menni, amikor megpillantja egyik jó barátját a bejáratnál.
— Eressz be, pajtás — mondta neki, de ez csak végigméri és rámordul:
— Kit keres uraságod?
A tücsök tréfára vette a dolgot.
— Hozzátok jöttem, mert ma van az ajándékok hónapja!
Erre a kapus hangya hátraszól a főkapusnak.
— Van-e ebben a hónapban ajándék?
Előjön a főkapushangya, a tücsök régi barátja a hegedűiskolából, és végigméri a tücsköt.
— Mi nem osztogatunk ajándékot hatra-vakra vadidegen alakoknak — mondta szigorúan.
Bizony a tücsöknek majd kicsordult a könnye ekkora sértéstől.
— De pajtás! Én nem viszem, hanem hozom az ajándékot!
Ezt rebegte bánatosan.
A két hajdani barátja erre jobban megnézték a tücsköt, azután tanakodtak.
— Ez olyan ügy, hogy mi nem határozhatunk. De értesítjük a magtárnokot.
Azzal kijelölték a helyet, ahol a tücsök várhat.
Nagy sokára visszatértek egy újabb hangyával, a tücsök volt padtársával a hegedűiskolából. Az rámered a tücsökre és felkiált:
— Lemerném fogadni: ez megint kölcsönkérni jött! Még zsákot is hozott magával!
A tücsök elzokogta magát:
— Ne… ne vicceljetek… igazán…
De a hangyák a fejüket rázták. Egymásnak magyarázták, hogy a tücsök zsákot is hozott magával, mert megint kölcsönkér.
— Nem kölcsönkérni jöttem. Hanem ajándékot hozok az ajándékozás hónapjára — magyarázta a tücsök kétségbeesetten.
Újabb hangya sietett elő, akit a tücsök hajdanában egy kicsit megtanított hegedülni. Ő volt a főmagtárnok. Ránézett a zsákra.
— Hadd látom, mit akar ez a léhűtő megint elvinni!
A tücsök sírt.
— De hiszen ez ajándék! Én hoztam!
A főmagtárnok erre elszalajtotta az egyik hangyát, hogy keresse elő a könyvek közül azt, amelyikben pontosan leírták a tücsök léhűtő, lusta, kunyeráló természetét. Nemsokára hozták is, és gúnyosan mutatták az esetet, fehéren, feketén. Kiabáltak reá:
— Csak nem akarja uraságod azt állítani, hogy a könyvben hazugságot írnak?!
A többit már a könyvből olvasták, akadozva, de szigorúan.
— Ha nyáron muzsikáltál… akkor most… táncolj!
És elvették a zsákot, a tücsköt pedig kipenderítették.
Kint hideg volt, vacogva ment haza. Aki nem figyelte meg eléggé, azt hihette róla utólag, hogy csakugyan táncolt.




ZELK ZOLTÁN
A világgá ment porszem

Kukurikú Tarajos, a falu legszebb kakasa kiállt az országút közepére. Kora reggel volt még, nem járt arra senki, de azért égnek nyújtotta a nyakát, és elkiáltotta szokásos reggeli mondókáját:
Kukurikú Tarajos, szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll: ember, állat vagy madár?
Persze ha senki sem járt arra, nem is felelhetett senki. Ezért, hogy mégis megmutassa nagy bátorságát, belerúgott a legközelebbi porszembe, aztán megcsattogtatta szárnyait, és büszkén elindult hazafelé. Azt már nem hallotta, hogy a kis porszem jajgatni kezdett, és így panaszkodott testvéreinek:
— Jaj, jaj! Már megint megrúgott engem ez a sarkantyús kakas! Millió testvéremmel együtt élek az országúton, és mégis csak engem rugdos! Nem is várok én már tovább, elmegyek világgá!
Hiába kérlelték testvérei, hiába marasztalták, a kis porszem elindult világgá. Ment mendegélt, míg a patakpartra ért. Ott aztán megszólította egy sárga kavics:
— Hová, hová, kicsiny porszem?
A porszem meg sem állott, úgy válaszolt a kavicsnak:
Hogy ne rúgjon engem többé Kukurikú sarkantyúja,
otthagytam az országutat, s elindultam vándorútra!
— Hát akkor ne szaladj úgy — kiáltotta utána a sárga kavics —, mert én is veled megyek!
Így most már ketten vándoroltak, mentek, mentek, mendegéltek, míg az erdőszélre nem értek. Az erdőszélen aztán rájuk kiáltott egy vadkörte:
— Hová, hová, porszem, kavics?
Azok meg sem álltak, úgy kiáltott vissza a kavics:
Porszemet a kakas rúgta, elindult hát vándorútra,
Most már én is vele járok, három évig meg sem állok!
Egyéb se kellett a vadkörtének! Leugrott a fáról, és szaladt a két vándor után. Most már hármasban mendegéltek, de nem sokáig, mert a hegyoldalban egy aranyalmafát találtak, s a legaranyosabb aranyalma megkérdezte tőlük, hogy:
— Hová, hová, három vándor?
Most is csak futtában válaszolt a vadkörte:
Kakas elől porszem futott, míg a patakpartra jutott,
patakpartnál kavics szaladt, futok én is, ágrólszakadt!
De már az aranyalma is futott utánuk! A réten a retekkel találkoztak, az is szaladt! Találkoztak a hagymával, az is szaladt! S nyomukban a sárgadinnye, a görögdinnye!
Így szaladtak, így futottak, míg egyszer csak, hogy, hogyan nem, éppen a kis porszem szülőhazájába, az országútra jutottak vissza. Az országút közepén pedig ott állott a kakas, és éppen kiáltotta:
Kukurikú Tarajos, szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll: ember, állat vagy madár?
Így kiáltott, de hirtelen észrevette a porszemet és a különös sereget, ettől aztán úgy megijedt, hogy meg sem állott hazáig. Nem is mert többé kimenni az országútra. A kis porszem elbúcsúzott vándortársaitól; azok is hazamentek, s a kis porszem azóta is ott él millió testvére között.