Mátyás király budai palotáját mindenki megbámulta; egyesek a tágas ebédlőket, a fényes hálószobákat dicsérték, mások a berakásokkal ékes ajtófélfákat vagy kandallókat, amelyeknek tetején szebbnél szebb szobrok állottak. Sokan megbámulták a könyvesházat is, amely görög és latin könyvekkel volt tele. Különösen a könyvek kötése tetszett a látogatóknak: minden köteten Mátyás király címerét látták. Ezért aztán a Corvin névről el is nevezték a könyveket Corvináknak.
 Tetszett a díszes könyv mindenkinek, de az olvasáshoz ekkor még kevesen éreztek kedvet.
 Történt egyszer, hogy Mátyás szürkületkor bement a könyvesházba, mert maradt néhány perce, amit kedves könyvei között tölthetett. Hát ahogy belépett, megpillantott egy rongyos fiút, aki a hátsó kijáraton el akart illanni.
 – Megállj! Ki vagy? – kiáltotta a király.
 A fiú megállt, és álló helyében úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hóna alatt egy Corvina letépett kötését szorongatta. Nem mert felelni a király szavára, csak állt, és remegett a félelemtől.
 A király megsajnálta, és azt mondta neki:
 – Fiam, a könyvnek te a kötését tépted le, pedig annak a benne levő tartalom az értéke. Én is azt tisztelem, amit a tudósok és az írók alkottak, azért köttetem be díszesen a könyveket. Te nem is tudod, mitől fosztottad meg magadat, amikor a kötést ellopod, és a betűt itt hagyod.
 De már akkor rohantak a könyvtárosok is, és nyakon csípték a tolvajt. Mindegyik ütni akart rajta egyet, hogy saját vétkét takargassa, hiszen az ő hibájuk volt, hogy a fiú a könyvesházba besurranhatott.
 De a király megvédte a fiút, és azt mondta a könyvtárosoknak:
 – Vegyétek el tőle, amit el akart lopni, aztán hagyjátok futni. Elég büntetés az neki, hogy egész életében a tudatlanság sötétjében kell botorkálnia.

Amikor László király meghalt, erősen megijedtek azok az urak, akik Hunyadi László halálát okozták. Hogyne, amikor Szilágyi Mihály nagy sereggel közeledett Buda felé.
 Amikor Pest városába érkezett, az isteni akarat csodálatos jeleket mutatott. Az első éjszakán, abban a hideg télben minden csillag fényesen ragyogott az égen, a Duna vize pedig olyan erősen befagyott, hogy a jég hátán úgy járhattak, mint a sík mezőn.
 Reszkettek is az urak a budai várban, mert Pest felől minden baj nélkül fel lehetett vonulni a várba. Ha most Szilágyi Mihály bosszút forral, vége az életüknek... Pedig Szilágyi Mihályt nem a bosszúállás szándéka vezette, ő ennél többre vágyott: a trónt akarta megszerezni unokaöccsének, Hunyadi Mátyásnak.
 Az urak hallván a szándékát, levonultak Pest városába, hogy a király megválasztásáról tárgyaljanak. Ott sokat tárgyalni nem kellett, mert a köznemesség sokasága, negyvenezer ember állott a Duna jegén, és mind Hunyadi Mátyást éltette. A gyerekek pedig ezt a dalt énekelték a pesti utcákon:
 
   Mátyást mostan választotta
   Mind ez ország királyságra,
   Mert őt Isten adta nékünk
   Mennyországból oltalmunkra.
 
 Ezen a napon is csoda történt: a választás híre még ki sem szivárgott, de a pesti nagytemplomban már felhangzott a hálaadó ének.
 Amikor aztán az egész nép megtudta, hogy Mátyás lett a király, mindenki nagy örömmel ujjongott. Minden templomban meghúzták a harangokat, harsogtak a kürtök, szóltak a sípok, és olyan nagy hangon énekelt mindenki, hogy megtelt azzal a levegőég.
 A választás éjszakáját annyi máglyarakás világította meg, hogy az emberek azt hitték, a csillagok szálltak le az égboltról. Soha még királyválasztás ennyi örömmel, ennyi dicsőséggel nem történt.
 De nemcsak Magyarországon örültek ennek a választásnak! Erdélyben még sokkal nagyobb volt az öröm, mert a Hunyadiak onnan származtak, s maga Mátyás Kolozsvár városában született.
 Örült egész Magyarország, vele örvendezett szép Erdélyország, amiért a törökverő Hunyadi János fiát, az ifjú Mátyást királlyá választották.

Jankovics Marcell
rajza

Mátyás király szegény családból származott, s ha tán nemes is volt, csak bocskoros, s így lett belőle ostoros szolga. Orra nagysága vagy tán egyéb ok miatt ingerkedtek vele a parasztok, de Mátyás is visszavágott a gúnyolódóknak. Egyszer gazdája kiküldte szántani. Délfelé járt már az idő, amikor a másik szolga is kiment a mezőre. Ez csak félvállról beszélt Mátyáshoz, ő meg mit sem törődve a beszéddel, dolgához látott.
 – Tudod-e, mi az újság? Az urak Budán összegyűlve királyt akarnak választani. Neked jó nagy orrod van! Nem szagolod ki, ki lesz a nép ura?
 A szolga gúnyos szavaira Mátyás ekként válaszolt:
 – Az új királyt ma angyalok teszik, az lesz, aki vasasztalról eszik. – Azzal az ekéjét megfordította, s ebédjét a szántóvason költötte el.
 Amikor a másik szolga ezt látta, gúnyolódva mondta:
 – Te koldus, te lennél a király? No, ha ostorom nyele kizöldül, míg egy fordulót szántok, akkor csakugyan te leszel a király, én meg a bolondod!
 Hogy történt, hogy nem, de az ostornyél kizöldült, s íme, jöttek az angyalok, s a koronát Mátyás fejére akarták tenni. Matyi húzódozott, s az ösztökével még meg is ütötte a koronát, azóta görbe a keresztje, de bizony csak ő lett a király.

A történetírók elbeszélik, hogy Mátyás király Bécs megszállásakor felettébb nagy bátorsággal, de még nagyobb veszedelemmel forgolódott a bástyák körül.
 Az ilyen vakmerőség a fővezérekben nem kívánatos, s nem is dicséretes; egy puskapattanás elpusztíthatja életét, és azzal országának minden szerencséjét. Annál inkább kívánatos a bátorság, amely a népnek példát mutat.
 Azt írja Plutarkhosz, hogy egyszer egy generális hadjárat után számot adott a maga cselekedeteiről, és akkor egyik katonája szóval ellene támadott, és azt mondta neki:
 – Amint látom, te nagy biztonságban hadakoztál, mert fegyver miatt még egy karcolást se látni rajtad annyi időtől fogva. Én pedig, aki ugyanabban a hadjáratban vettem részt, nézd, mennyi becsületes sebet vettem fel hazámért, s nem kíméltem magamat úgy, ahogy te kímélted.
 Erre a generális így felelt:
 – Engemet nem azért küldöttek, hogy saját fegyveremmel magamnak hírt szerezzek, hanem azért, hogy ezzel a haddal, amelyet az én kezemre és okosságomra bíztak, legyőzzem az ellenséget, s ezt én meg is cselekedtem, amint magad is látod. De egyszer, amikor ostromot rendeltem el, az történt, hogy az ellenség egyik lándzsája mellettem esett le, és csaknem megsebesített. Én egyedül azt az esetet szégyellem, a többivel mind kérkedhetem.
 Ebből tanulhat minden hadvezér, hogy a maga személyét próbára tenni nem dicsőség, hanem vétek.
 Mi hát a dicsőség? Mit kell a hadvezérnek tudni?
 A hadvezéreknek és a királyoknak semmi sem olyan szükséges, mint jól parancsolni. Mert aki jól parancsol, annak jól engedelmeskednek.
 Ilyen volt Mátyás király is, akinek örök emléke lesz a magyaroknál.
 Saskeselyűket kergetett, és azoknál magasabban járt vitézséggel, serénységgel, az ő tekintette oroszlánhoz hasonlított, az ő haditudománya mindent meghaladott, az ő jóságáért a föld jól termett, és az ország az egész ország-világ előtt tündöklő volt.

Mátyás király diákkorában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
 Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
 – Ugyan bizony, gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
 – Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a kisbéresem oly nagybeteg nem volna. Harmadnapja rázza a hideg szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
 Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni. Este megvacsoráztak, és a gazda kifizette a bérét.
 Mátyás a pénzt odaadta a beteg kisbéresnek:
 – Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem!
 A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát.
 Mátyás a következőket írta a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz az nékem, mi néked az eke.” Még azon éjszaka titokban továbbindult.

Markal, Mátyás király hírhedett udvari bolondja többek között azzal múlatta idejét, hogy ami bolondságot látott és tapasztalt, egy könyvbe feljegyezte, hogy emléke ne vesszen az emberi butaságnak.
 Történt pedig egyszer, hogy Mátyás királyhoz egy szerecsen jött látogatóba. Ez a szerecsen addig magasztalta a hazájabeli lovakat, mígnem a király lóvásárlással bízta meg, s ezer forintot adatott neki.
 Markal ezt a cselekedetet is felvette a bolondságok lajstromába.
 A szerecsen útra kelt. A király egy napon felütötte Markal könyvét, s a bolondságok között ráakadt a saját cselekedetére. Magához parancsolta Markalt.
 – Hát te bolondnak tartasz engem? – kérdezte, és haragosan rácsapott a könyvre.
 – Én felségedet bolondnak nem tarom – felelte Markal –, de úgy vélem, hogy az a szerecsen soha meg nem fog jönni a lovakkal.
 A király eltűnődött a válaszon.
 – Jól van – mondta aztán –, de hátha a szerecsen mégis meghozza a lovakat?
 – Ha ezt teszi, akkor felséged nevét kitörlöm, s helyébe a szerecsenét írom be.

Megöregedett a derék Markal, Mátyás király udvari bolondja, s a király jutalmul rengeteg ízes szaváért, sok mulattatásáért kertes házat adott neki ajándékba. Megköszönte Markal a fejedelmi ajándékot, s mivel a kertészkedéshez értett, félévi munkával olyan gyönyörűvé varázsolta a kertjét, hogy boldogság fakadt a lelkében annak is, aki csak kívülről látta. Ácsorgott is a nép nap nap után a kerítés mellett. Még jobban megszaporodott a bámészkodók száma, mikor Markal felírást helyezett a kapu tetejébe. A felírás így szólt: „Ha van olyan ember, aki élete jelen állapotával tökéletesen meg van elégedve, jelentkezzék nálam, mert neki adom a kertemet.”
 Még meg sem száradt a festék a felíráson, jelentkezett egy polgárember:
 – Azért jöttem, hogy kegyelmedtől átvegyem ezt a kertet, mert szent esküvéssel bizonyíthatom, hogy életem jelen állapotával tökéletesen meg vagyok elégedve.
 – Készséggel kegyelmednek ajándékoznám a kertemet – felelt Markal –, ha nem volnék meggyőződve kegyelmed állításának az ellenkezőjéről. Mert ha élete jelen állapotával tökéletesen meg volna elégedve, akkor ugyan bizony mi szüksége volna erre a kertre?