Vissza a nyitóoldalra
 
 
 
e-mail
e-mail
Honlaptérkép Videócsatornánk Kövess minket a Facebook-on
Szezám, nyílj ki!  Szezám, zárulj!

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
... meggyújt tüzednél egy új csillagot.
Kányádi Sándor Megrendülten búcsúzunk
KÁNYÁDI SÁNDOR
Kossuth-díjas költőtől,

aki 30 éven át gyermeklapunk szerkesztője,
mértékadó alkotója volt.
Neve, gyermekversei elválaszthatatlanok a Napsugártól.
Nemcsak emlékét őrizzük meg,
hanem napsugaras, szivárványos versek százában
ránk hagyott gondolatait, bizakodását, humorát is.

Nyugodjék békében, és éljen minden versmondó,
versolvasó gyermek és felnőtt szívében.
 


Kiss Lehel
Az a nagy tarisznya

Valaki járt a fák hegyén,
s tarisznyáját közénk leejtette.
Nyomában ring a messzi fény,
alatta a Göncöl, a Dél Keresztje.

Itt állunk, s nézünk, csak nézünk utána
összefogózva úgy igazából,
mint öreg kútjával az utca száda.
Harang zuhog, és kondul a zápor.

Jaj, de jól fog az a szőtt tarisznya
kiváltképpen ilyen nagy időben!
Alma, alma, piros alma
jut belőle mindenkinek bőven,

s falucskánk tiszta sarában állva
mindannyian elférünk alatta:
örök, mint a költők muzsikája,
s bő, mint az Arany János kalapja.
Dávid Gyula irodalomtörténész
búcsúztatója


EMLÉKEIMBEN ÉS VERSEIDBEN ÉLSZ
Kányádi Sándortól búcsúzva


Amióta elmentél, emlékeimmel és verseiddel élek. Bizonyára ösztönös védekezésül a megmásíthatatlan ellen, hiszen az emlékeim az élő Kányádi Sándorról szólnak, verseid pedig – most különösen érezzük - dacolnak a mulandósággal.

Emlékeimben elsőül az 1944-es év nyara elevenedik meg, amikor cserkésztáborunk sátrait a galambfalvi malom kertjében ütöttük fel, s naponta kijártunk egy-egy családhoz, segíteni a hadbavonultak hozzátartozóinak a betakarításban. Néhány napra akkor kerültem Hozzátok, szénacsinálni, mert Édesapád is valahol a keleti fronton volt. Ismertük-forma egymást, hiszen alattam jártál a székelyudvarhelyi Református Kollégiumban, de ez a néhány nap volt az első igazi találkozásunk. Ez volt a háttere annak, hogy évtizedekkel később, ha valakinek be akartál mutatni, azt mondtad: „a napszámosom”.
Ez akkor különben más vonatkozásban is igaz volt: én kiadói szerkesztő voltam, s mi más egy szerkesztő, mint az író napszámosa. Abban az időben azonban ez az egyébként inkább adminisztrátori feladatkör mást jelentett – nehezebbet, mint izzadni a napon, a villa-gereblye nyelén. Mert az író és az olvasó között ott volt a cenzor, a Hatalom képviselője, akinek tiszte volt megszabni, hogy ki mit mondhat az olvasónak. S egy-egy kézirat szerkesztője, üllő és kalapács között, kompromisszumot volt kénytelen keresni – sokszor fogcsikorgatva, sokszor önmaga előtt is szégyenkezve, a Mű megjelenése érdekében. A Te verseid közül pedig nem is egy, ha át is ment a lapok cenzorainak szűrőjén, kötetben együtt már egészen más hangsúlyt kapott.
Valamikor úgyszólván együtt indultunk neki a nagybetűs Életnek. Együtt hittünk egy eszmében, amelyik a történelem mindeddig legborzalmasabb és legembertelenebb világháborúja után egy új világot ígért. De Te nálamnál hamarabb rájöttél arra, hogy az eszme és a valóság valahogy nem illik össze. „…féligért reménnyel volt tele / s hóharmat ütötte meg a szívem” – írtad egyik 1956-os versedben, majd néhány hónappal később, már a forradalom leverése után: „Sírnak a rügybe hervadt álmok; / sír az ázott szélben riadtan ringó / ágak hegyén az esőcsepp pattintotta / bimbó…” Nem csodálkozhatunk azon, hogy kötetedet, a Sirálytáncot 1957-ben, mindjárt megjelenése után visszavonták s papírmalomba küldték.

A második emlékem már ezekkel a „betiltós” időkkel kapcsolatos. 1957 júniusában vagyunk. Mi ketten Páskándi Gézával (akinek Piros madár című kötete szintén a Te Sirálytáncod sorsára jutott) a hadbírósági ítéletünkre vártunk. A Hatalom velünk kívánta megfegyelmezni a magadfajta renitens írókat. Ti akkor, Fodor Sándorral, ketten – nem gondolva az esetleges következményekre -, felutaztatok Bukarestbe, s az akkor nagyhatalmú KB-titkárt próbáltátok rávenni, hogy járjon közbe az érdekünkben. Ő persze ígért valamit, hiszen az ígéret éppúgy hozzátartozott a Hatalom eszköztárához, mint a megtorlás, s hányan voltak, akik egy-egy ígéret által lépre csalva vállaltak olyasmit, ami ellen egyébként egész bensőjük tiltakozott. Te pedig akkor a fogadószobában terpeszkedő íróasztalról elvettél egy sokszínű ceruzát: „Ezt elviszem – mondtad -, hogy alkalom adtán emlékeztessem az Elvtársat az ígéretére.”
Jelentéktelen epizódnak tűnhet ez a történet, ha nem fejezné ki azt, ami későbbi költészeted egyik meghatározó jellemzője volt: Te nem féltél a Hatalomtól. Verseidben kimondtál sok olyan dolgot, amit mi olykor még végiggondolni is féltünk. Te kimondtad helyettünk. És ebben nem csak a kimondás ténye volt fontos, hanem az is, hogy általa felszabadítottál bennünket a félelemtől. A félelemtől való felszabadulás pedig a legnagyobb dolog: aki nem fél, afölött nincs már hatalma a Hatalomnak. A Fától fáig alapanyaga nyilván gyermekkori emléked. De amikor verssé érett Benned – s különösen akkor, amikor vers-élménnyé érett mibennünk – már a bénító félelemtől oldozott fel.

A harmadik emlékem az 1980-as évek elejéről való. Író-olvasó találkozón voltunk Déván – pontosabban a várossal összeépült csernakeresztúri csángó telep kultúrotthonában. A zsúfolásig telt teremben gyermekek-felnőttek vegyesen fogadták Imreh Istvánt, Király Lászlót és Téged, aki nem sokkal azelőtt tértél haza egy dél-amerikai útról. Amikor reád került a sor, Te először a gyermekeket elégítetted ki, s mi, felnőttek tanúi lehettünk egy csodálatos hangulatú estének, amilyenben korábban vagy későbben, azt hiszem, nem túlzok, sok tízezer gyermeknek volt része. Egyik kis hallgatódtól idézted, de Te akkor is tudtad: „a vers az, amit mondani kell”. És Te mondtad: a Kenyérmadár, a Küküllő-kalendárium verseit, a Bánatos királylány kútja, a Virágon vett vitéz meséit. Mondtad – illetve egy idő után, amikor az apróságok már felszabadultak, együtt mondtátok, hiszen ők mind voltak - vagy épp akkor voltak – Napsugár-olvasók. És ennek az estének nem csak a hangulata volt csodálatos: megéreztette velünk, felnőttekkel is, verseid, a vers közösséget teremtő, közösséget megtartó erejét.
A találkozó második részében aztán felnőtteknek szóló témára került sor a legutóbbi utadon látottakról-tapasztaltakról, s azok – Reád oly jellemző - végső tanulságáról: „…jó volt fölszállnom / égi magasból látnom / azt a tenyérnyi helyet / ahol toronyiránt kell / tovább vernem az ösvényt”.

Néhány év múltával aztán elkövetkezett a várva-várt változás: „holt vágányra döcögött végül / a kopott vörös villamos”, de azt követően igen hamar a kiábrándulás is: Mert az új világ „volt ámítások után új / s legújabb ámítások”-at hozott, a jövőt illetően pedig a régiek mellé új aggodalmakat - immár az egész emberiség sorsát illetően. A Te verseidben ettől fogva megmaradásunk (megmaradhatásunk) kérdése mellett kinyílt egy másik dimenzió: már nem csak magunkat féltetted, hanem az egész emberiséget. Az egykori lovas emlék a Sörény és koponya strófáiban egyetemes félelemmé, egyetemes aggodalommá tágult.

A kritika elemzi, értékeli, az irodalomtörténetírás rendszerbe helyezi (beskatulyázza?) a Művet. De a Te üzeneteid, bátorításaid vagy vívódásaid bennünk, Olvasóidban mindettől függetlenül él. Bennünket csodálkoztatsz rá az élet szépségeire, bennünket figyelmeztetsz örökérvényű igazságok áthághatatlanságára, helyettünk nevezed néven félelmeinket, velünk osztod meg az emberiség jövője iránti aggodalmaidat, szorongásaidat, hogy felvértezz ellenük.
Tőlünk, akik verseidet olvasva jártuk végig az életet, azt, amit Tőled kaptunk, már nem veheti el senki. De vajon lesznek-e olvasói a Műnek, amelynek most már a Te személyes varázsodat nélkülözve kell helyt állnia a szavak és eszmék egyre harsányabb versenyében? Vajon unokáink életérzésével találkozik-e a Fától fáig ma még ismeretlen félelmeket feloldó üzenete? Vajon ad-e hitet a megmaradni akarásra a Fekete-piros jövőt ígérő jelzése? És rendre olvasóvá cseperedő dédunokáink képzeletébe berajzolják-e a megtartó szülőföld körvonalait a Bánatos királylány kútja, a Küküllő-kalendárium, a Madármarasztaló versei és meséi?
Ebben a szomorú órában hittel hisszük: kimondhatjuk ezekre a kérdésekre az „igen”-t.

„…a halál mindig korai / mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat /… hogy elférne / benne mint biztos partok között a folyó” – fogalmaztad meg egykor.
A Te számodra – Műveden át – mostantól fogva egy más élet folytatódik, s az erősebb, mint a halál.

2018. július 7.