Bú, bú, fekete bánat,
kedvemre ne boríts szárnyat.
Hess el, fekete kotló!
Lovamon arany a patkó,
szájában ezüst a zabla,
kantárja, csótárja, csatja
gyémánttal van kirakva.
Hess el, fekete vénség,
mielőtt rád nem lépnék!

Bokor alján ibolya,
ágak hegyén barka,
a kerítés tetején
csörög egy nagy szarka.

Illatos az ibolya,
és a barka selymes,
a szarka meg szemtelen;
szemtelen és nyelves.

Csokorba az ibolyát,
melléje a barkát!
Hess el innen – ha tudod,
hessentsd el a szarkát!

Ébredj, sugaras nap,
kelj föl, aranyos nap:
hóvirág, ibolya
mutatkoznak.

Zsendülő határra,
rügyezgető ágra,
süss fel, aranyos nap,
a világra.

Kelj föl, aranyos nap,
ragyogj, sugaras nap,
édesanyám arcát
simogassad.

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

Két kis kezecske,
dolgos,
akár egy fecskepár,
szorgos.

Röppennek, sose
restek;
egész nap tesznek-
vesznek.

Este szelíden
szállnak
nyakába
édesanyának.